zöld hangzavar

Sonkát kérek egy metál fényű, nyüzsgő vásárcsarnokban, kábé 2080-at írhatunk a látvány alapján. Zsolti felhív, a telefonban furcsa, gépi zene szól, semmihez nem fogható, nem köthető hozzá se hangszer, se dallam, se hang ebből a világból, nagyon jövőbeli és nagyon nem emberi, mégis rettentően tetszik. Még a telefon recsegése is passzol bele. Próbálnám még hallgatni, mondom Zsoltinak, hogy vegye hangosabbra, de persze, lemerül a telefon. Én meg kérem tovább a sonkát és felébredek.
5 percig még fejemben van ez a hangzavar-zene, aztán persze mire magamhoz térek teljesen, elfelejtem. Azóta is próbálom visszaidézni, de e világba nem akaródzik.



"Madár voltam álmomban,
Fenn az égen daloltam,
Olyan dal volt, amit én még
Addig sosem hallottam."

Avar

Hétvégén erdőben voltunk és gyerekek ugrándoztak az összegyűlt levélkupacokba. Erről eszembe jutott, hogy régen, tavaszi kirándulások alkalmával mi is jó sokat játszottunk az ősszel lehullott és felgyűlt, mély avarban. Egymásra szórtuk, beleugráltunk, de a legjobb az volt, amikor beletemettük magunkat teljesen fejbúbig - élveztük a napmeleg, illatos levelek puhaságát, védelmét, és hallgattuk az aranybarna félhomályban a Föld szívdobogását.

Sör, knédli, macskövek

Azaz Prága. Nehéz megfogalmazni, hogy miért és mitől érzi magát az ember valahol jól. Igazából nagyon kevés és egyszerű dolgok kellenek a boldogsághoz és a jóléthez.
Például egy csomó gyaloglás után tikkadtan betérni egy hangulatos, régi korcsmába, ahol csukott szemmel kortyoljuk a csapolt pilsnert, utána pedig hosszan szemléljük a hamisíthatatlan, megtermett, cseh csapost és a söröző törzsvendégeket. Majd továbbállunk és megint megyünk a régi, kacskaringós utcákon és forgatjuk a fejünket mindenfelé. Aztán ha megint elfáradtunk, leülünk a Moldva partján vagy éhség ellen keresünk egy vendéglőt, ahol minden stimmel (jó csapos, megfelelő beltér, hangulat, székek, cseh csapolt sör van és knédli). Enni egy finomat éhesen és fáradtan, ez is milyen jó.


A kocsmákról is lehetne írni egy csomót, hogy miért annyira baromi jók (már eleve, a hangulatot a beszélgető emberek zsivaja adja és nem a zsuzsu zene), de ugyanaz van, mint egész Prágában, hogy nem tudták elrontani őket, megvannak a régi hangulatukban, nincsenek oda nem illő elemek (maximum a marlborós hamutál és a gyári söralátét), egységes és harmonikus. Persze, a híresebb kocsmák és a belváros boltjai turistásabbak, de nem zavaró mértékben. Prága egy olyan hely, ahol mindenben a jó van túlsúlyban. Az emberek is teszik a dolgukat, esznek-isznak jókat, és élnek boldogan, egyszerűen. És ez az általános derű mindenhol ott van és mindenre hat. Mennyivel könnyebb lehet itt élni és gürcölni, ahol mindenki barátságos, jókedélyű és nyugodt.
A minőség is mindenhol megvolt, egy átlagos könyvesbolt szebbnél szebb könyvekkel volt tömve, csak a borítók kész műalkotásoknak tetszettek, rengeteg egyedi és ötletes megoldást találtunk. De például a Károly-hídi vásárosok portékái is nagyon nívósak voltak, egyáltalán nem a szokásos turistacsalogató minőség volt jelen. És mindig adta a hangulatot közben egy-egy zenekar:



Aztán a Kampa Múzeum is nagyon jó volt és izgalmas, mindenki nézze meg, aki Prágában jár, itt is el lehet tölteni órákat.


Nagyon jó élmény volt Vysehrad is, ahol épp dél volt és lenéztünk a városra, és a mögöttünk levő templomban is harangoztak és az előttünk levő város is több helyről zúgott, na az hátborzongató volt.
De egész Prága az elejétől a végéig nagyon szeretnivaló volt az emberekkel, apró epizódjaival együtt, teljesen feltöltött és kisimított minket, nagyon furcsa volt utána belezuttyanni a népligeti szürke éjszakába. Megszületni lehet ilyen érzés.

Városi tavasz

A tavaszról ódákat lehetne zengeni órákig, annyira sok jó érzés kapcsolódik hozzá. A megváltozott időjárás hatására még az is kedvesebb, amit eddig mondjuk utáltunk. Szinte szétfeszíti az embert belülről ez a tavaszérzés, a hirtelen jött felszabadultság.
Mégis a leginkább a finomságaival kólint fejbe. Hogy kinyitom reggel az ablakot, friss tavaszi levegő van (ami itt nagyon ritka), még halkan duruzsolnak az autók, így hallani a cinkék, rigók reggeli énekét (szintén ritka). Közben kel föl a Nap a hátunk mögött, így a házsorunk árnyéka rávetődik a szemben levő házakra, ezeknek az ablakai pedig visszaverik a reggeli napsugarat és ragyog az egész panoráma. És ez csak pár perc, a házak árnyéka lecsúszik a vonatokra, az ég teljesen kivilágosodik és a Nap is elfoglalja rendesen a helyét. És a város is felhangosodik.
Talán természetközeli helyen nem is lenne olyan nagy szám ez az idő, ott folyamatosan és intenzíven tavasz lenne, nem kéne egy nap újból és újból felfedezni és nem dobbantaná meg a szívem, mint akkor, amikor késő délután a dugóban dünnyögnek a kocsik és büdös van, de befordulva egy mellékutcába már újra meg lehet hallani a feketerigót és érezni lehet a tavaszi levegőt.

1 év, 2 ablak

Naptárként nekem két helyszín állandó változása szolgál, a városé és a lépcsőházi kerté. Kinézek és látom az Időt, hogy megváltozott valami tegnap óta, hogy nekem is változnom kell ezzel, egyszerre lépni az Idővel, időjárással.
Két tök ellentétes látvány és hangulat: a város egy töredéke házakkal és vonatokkal valamint a kert gesztenyefával, burjánzó növényekkel és 1-2 cicával.




A látvány legtöbb eleme állandó és csak az Idő változtat. De az idő múlásával az ember sem hagyhatja magára a dolgokat, jön és ültet, mert itt az idő, jön és kirakja a gyereket játszani, mert olyan idő van, vagy összesepri az avart, vagy átfesti a házat, mert az idő nyomával tenni kell valamit. De ez mind alázatos és jó együttélés az Idővel. Mégis a legjobban az úgyhagyott, elfelejtett dolgokat, részleteket szeretem, amiknek története és élete van és melyek alakulásában, leamortizálódásában és elmúlásában csak az Idő az egyedüli szereplő, az embernek maximum a létrejöttét köszönheti. Itt ebben a városi panorámában ez elég jól jelen van, de azért pár évtizednek el kell még telnie, hogy igazán tetsszen.

Őszi ablakmosás

Múlt héten kihasználtam a szép időt és nekiláttam ablakot pucolni. Általában az első melegebb tavaszi napon szoktam rászánni magam vagy az utolsó napsütős őszin. Ezért az ablakmosáshoz nekem hozzákapcsolódik az, hogy rákészülök az évszakok megváltozására, mostmár jöhet a tél vagy éppen a tavasz. Valamit a hátunk mögött hagyunk, túl vagyunk rajta, be kell rendezkedni az újra. Ilyenkor a növények is várják a változást, egyenként beviszem őket a kádba és lemosom őket. A citrommal és a szerteágazó léggyökerű filodendronnal ezt különösen mókás véghez vinni, amikor görnyedve cipelem őket a fürdőszobáig (miközben mindenbe beleakadnak), olyanok, mint a lakást kinőtt túlfejlett házikedvencek.

Aztán jön a kedvenc részem, az ablak kinyitása. Csak ablakmosáskor van rá lehetőség, mert a növényektől nem lehet. Teljesen más a nyitott ablakon kinézni, mint a nyitott erkélyajtón, és az onnan jövő szelet érezni. Meg az is jó, hogy ez régi típusú ablak, és nem ilyen modern elfordítós bukós.


Aztán jön a sikálás, aminek a nagyját csukott szemmel és hunyorogva, a nap tükörképét letakarva kellett csinálnom, mert úgy vakított az üveg. A koszos rászáradt vízcseppemlékek azért elég jó mintázatot adtak az ablaknak. De nem búsulok, soha nem sikerül csíkmentesen fényesíteni az üveget, így majd lehet másban gyönyörködni.


Ami jó volt még, hogy szokatlanul csendes volt a város (pedig hétköznap volt) és a cinkéket is hallottam a közelben. Tavasz óta velük sem volt dolgom, biztos ők is készülnek a télre, és gondolják, jó lesz engem emlékeztetni arra, hogy bizony lassan jön az etetési idő.

Játék az anyagokkal (grafikaműhely)

Tök jó dolog kísérletezni, játszani a különböző anyagokkal, felületekkel, színekkel, sokkal jobban izgat ez, minthogy valamit megtervezzek és így az elsőre sikerüljön. Az izgibb, ha félig hagyom a véletlenre, és ha nem tudom, mi fog kisülni belőle. Mondjuk aztán rá szoktam jönni, hogy nem árt, ha néha azért tervezek is.
A Ráday utcában lévő műhely az, ahol jól ki tudja magát élni az ember, ahol gyönyörű öreg gépek, karcos, festékes asztalok és ugyanilyen eszközök vannak. Na meg ugye az illatok.


És az a legjobb, amikor a nap végén távozunk fekete körömmel és levakarhatatlan festékrétegekkel a kezünkön. Ez tényleg jó. A piszok maga is, meg hogy az ember mindent kézzel rakosgat, megfog és olyan lesz. Kapcsolat oda-vissza. Mi festünk a festékkel, és közben a festék meg ránkfest.
(Gyerekkor: szirom, homok, föld, szén, gomba, puha fa, levél.)

A kert

Kilépek az ajtón, bele a dzsumbuj kertbe - édes erjedt szag ül mindenen a túlérett szőlőktől, fügéktől, őszi levelektől. Mellé zsibbasztó méhdongás. Én is nyújtózkodok egy fügéért a levelek között, közben ráfolyik a homlokomra a tegnapi eső maradéka. Pár lépésnyire bátor feketerigó eszi a szőlőt (mindig bírtam, ahogy az ujjlenyomat ottmarad - a kékszőlőn), a szomszéd kertben meg dalol a kalitkás madár, amit még sose láttam, de már kiskoromban is ott dalolt. Jó öreg lehet.



Minden együtt kerek egész, semmi nincs beszabályozva, minden pusztul, változik, nő és átalakul. Itt az időjárás is másmilyen, vagy mintha külön időjárása lenne a helynek. Tavasztól őszig pedig mindig van valami virág vagy gyümölcs, amit teremt nekünk a kert. Vad sűrű az egész, minden lépésnél más növény illata kerekedik felül.
Elköltözés után a macskákért jártunk vissza évekig, aztán meg a nyugiért, a gyerekkori emlékfoszlányokért. Mondjuk az emlékek főleg a kerthez tartozó házban és a padláson halmozódnak, mindenesetre a kert is, a ház is egy állandó, kiapadhatatlan álomforrás már egy jó ideje és egyszer pokolként tűnik fel, máskor mennyországként.

Életzamat

A vérrel nem lehet mit tenni, örököltük, hordozzuk, itt van bennünk. Lehet átok, de lehet kincs is. Az emberen múlik, mire használja fel ezt a temperamentumot, érzéket. És ha jó helyre megy, ha a legtisztábban ki tud teljesedni, akkor ott van egy csodaként.
Én nagyon szeretem ezt, ha zenében nyilvánul meg, ha életstílusban, ha emberben, vagy beszédben, mozdulatban.
A Mesterségek Ünnepén is jelen volt, a szlovák Bara-Bura zenekarral és a cigány Parno Graszt-tal (legalábbis ezeken voltam ott). Amit ezek előadtak, ahhoz vér kell, a tudás kevés.
Kipattanó, lüktető, energikus zene, a táncok, a szóbeli hozzáfűzések – ez így látványra és mindenhogyan több volt, mint egy koncert. Ez egy előadás volt nagyon szerethető egyszerű emberekkel, akik az adottságaikat kinccsé tudták alakítani.
Volt egy mellékszereplő is, egy kukazsák-cserélő nagyon sovány, barázdált arcú cigány férfi (filmbe illő), aki tette a dolgát és néha ő is odament hallgatni a zenekarokat, megállt a székek mellett és ropott egy-két tánclépést is. És mosolygott, a ráncai is mosolygósra rendeződtek. Nagyon szívderítő látvány volt. A nép, meg aki szétköltekezte és szétette magát, ott ült a székeken, és nem biztos, hogy jól érezte magát.



Kusturica filmjeit is ezért bírom: nagyon sűrű élet, szomorúság és boldogság, szegénység, gazdagság, egyszerre zsivány és nagyon jó emberek, ugyanilyen vegyes tettekkel. De ők legalább igazából élnek.

Mesterségek Ünnepe a Várban

Élő népzene, barázdált mesterarcok, napfényben szálló illatos gőzök, ősi mesterségek, ősi anyagok, egyszerű népi hangszerek, pálinkák, borok, és mindez a Várban, ahol a legjobban ki tud teljesedni egy ilyen világ.
Szerintem ez a pár nap mindenkit elég jól kizökkent (aki hajlandó megadni magát) a műanyag, álboldog mindennapokból, és ráébreszt, hogy ezek az igazi értékek és hogy itt lehet őszintén lenni, szabad természetesen viselkedni és levetkőzni a felvett szokásokat.
Ez a jó része ennek a vásárnak, a rossz része a totyogás a bazi nagy tömegben, főleg most, hogy hosszított ünnep lesz, biztos lesz mit totyogni. Meg hát az se jó, hogy elég pénznyelő, már a belépés is, de ha nem vennék semmit (amit azért nehéz megállni), akkor is mennék, már csak a látvány miatt is. De 1 farigcsáló bácsinál is órákat lehet bambulni, a huncut szemű furulyázónál vagy nyenyerézőnél meg pláne. Szóval akárhogy is, de érdemes.
Több információ itt és itt.

Cseh Tamásért is érdemes volt a világra gyönnöm.
Drága Cseh Tamás.

Öreg könyv

Tavasszal elhoztam nagyitól egy 173 éves, tiszteletreméltó Kazinczy kötetet (Kazincy Ferencz eredeti poetai munkái, első kötet, 1836). Még egy sort nem olvastam belőle, csak össze-vissza forgatom, szagolgatom, belelapozok, nézem 5 cm-ről a lapokat, betűket. Mondjuk a nyelvezete is izgalmasnak tűnik. Kész dombormű, amit a szöveg alkot a hátoldalon, ez tetszik a legjobban, ahogy a betű belenyomódik a lapba, meg az apró tökéletlenségek. A lapok pedig mindenféle finom növényi maradványokat tartalmaznak. Szinte a könyv eredeti hivatása, a szellemi funkciója másodlagos, mikor minden érzékszervet leköt a látvány, illat és a tapintható szövegtest.

1 nap Koppánymonostor

Kilépünk az ajtón és kint vagyunk a madárdalos fenyők alatt a kertben, a friss levegőn. Megyünk 30 métert és lelátunk a Dunára. Ott a bicikli, eljuthatunk jobbnál jobb helyekre a környéken stressz nélkül (20 perc/1 autó – akár az út közepén is tekerhetünk).
Ebben volt részem 1 napig, persze már voltam itt, de régen és már hiányzott ez a nyugi.
(Most jön a naplós rész.)
Komáromig vonattal mentünk, aztán jött 40 perc biciklis rész tök szép helyeken, közben egy sör beiktatva meg vásárlás a szalonnasütéshez, majd cél a monostori nyaraló. Rendesen fent van a Duna, a sziget felé vezető úton hömpölygött a víz (pedig a szigetről is lenne mit írni – nagy zöld, gyümölcsfák, kóborlás hosszan, és sehol senki), érdekes látvány volt, de aztán pucolni kellett a szúnyogok miatt. Aztán jött a szalonnasütős rész, már olyan régen sütöttem szalonnát, így ez is nagyon jó volt, meg különben is. Jó látni meg hallani a ropogó tüzet, érezni, ahogy pirítja a szalonnánkat meg az arcunkat. Meg ahogy sötétedik és jön fel a telihold, és már csak 1-2 madár dumál magában. Meg ugye aztán jönnek elő a rémtörténetek, hehe. Szóval jó volt. Másnap megpróbálkoztunk a gumicsónakkal, de mindenhol a dzsumbujban van a víz, így ezt hagytuk és biciklivel ki a Concó patakhoz, de helyette leheveredtünk a Duna parton. Jó lett volna úszni, de elég dzsuvás volt a víz az áradás miatt. Nem baj, így is jó volt, a homokban turkálni, folyószagot érezni. Persze el-elbőgött párszor egy-egy vacak terepjáró meg terepmotor, ezeket sose fogom megérteni. A part másik részén meg összefutottunk egy vízisiklóval, ügyesen tekeredett fára, és irtó félelmetesen sziszegett, amikor megsimogattam (nyugi, nem szekáltam halálra).



Utána egy hosszú ebéd a Vadkan tanyán, mondhatni, külön program. Ez a legjobb hely a drágább éttermek körében, ez tuti. De úgy drága, hogy megéri simán az étel (pláne, ha az ember 1 évben csak 1x-2x eszik ilyen helyen), és barátságos, kedves és természetközeli, és jól érzi magát az ember. És itt aki vadételen kívül mást eszik, az hülye. Nem mintha az átlag csirkemell nem lenne zseniális, de hol eszik az ember ínyenc módjára elkészített vaddisznó-, őz- és szarvasétkeket?
Amíg készül a kért étel, a csapolt Zlaty Bazant vagy pl. a telt, száraz vörös Szekszárdi Cuvée tökéletesen előkészíti gyomrunkat az ínycsiklandó vadételek befogadására. Addig meg beszélgetünk és nézelődünk (nyáron ki is lehet ülni), vagy a Zlaty Bazantot leíró tányéralátétünket olvassuk, ami szintén úgy van megfogalmazva, hogy csak na (Krúdy-Szindbád, Hrabal), például:

„...mielőtt belekortyolunk, tartsuk a poharat a fény felé, gyönyörködjünk tiszta, csillogó mézszínében és szagoljunk bele határozott, de nem tolakodó maláta illatába.
Az első korty legyen a toroké, de utána figyeljünk a szájunkban kialakuló, majd az újabb kortyokkal megerősödő harmonikus, kerek, de nem túl tömör ízekre. A sör kesernyés íze rövid időre felerősödik majd, hogy aztán határozott, de kellemes utóízt hagyjon maga után...”

És pont mire tökéletesen ráhangolódunk az evésre, hozza is a kedves pincér a levesünk. Ha lehet, itt se gulyáslevest kérjen a vendég, hanem mondjuk vadkacsa-, fácán-, hagyma- vagy gombalevest. Másodiknak az örök kedvenc a mustármártásos vaddisznósült tanya módra, de persze ettünk őzet és szarvast is már, azok is isteniek – nagyon jó ízletes, ruganyos, sportos a húsuk. Ha mellé mondjuk kérünk egy egyszerű paradicsomsalátát, abban sem fogunk csalódni, rendes mennyiség, ízletesen fűszerezve. Utána még lecsúszhat egy mézes barackpálinka, és boldogan gondolhatunk vissza az elfogyasztott szakácsművészeti remekekre. Hát igen.


Aztán sajnos tekerés vissza a pályaudvarra, 2 óra, és újra itt vagyunk Budapesten.

Egyébként ha időnk engedi, mindenképpen menjünk el a Komáromban található Igmándi, Csillag vagy a Monostori erődbe is, nagyon izgalmas látványok vannak, érdemes fotózni.

Lengő ruhák, teregetés

Kaptam 3 helyes horgolt ruhát egy idegentől, most száradnak a kád fölött, szerencsére van ablak, így át tudja járni őket a dzsumbuj gesztenyefás kertből jövő illatos szél, ami kimegy a nagyszobán keresztül a Déli pu. vonatai fölé.
Psophie jegyzőkönyve óta viszonyulok én is másképp a teregetéshez, azóta tartom egy csoda dolognak, amihez egy csomó dolog kapcsolódik, nem csak a piszkos ruha, mosógép, és a vizes ruhákkal való bíbelődés.
Nálam kifejezetten egy álom az, hogy szabadban teregessek, mert eddig csak fürdőszobában, szobában és erkélyen volt lehetőség. Mondjuk az erkélynek is örülök, de a friss levegőn, fák alatt, napfényben, szárítókötélen ringatózó ruhák.. na az az igazi. Most tavasszal volt erre egy véletlen alkalom, amikor a régiházban észrevettem, hogy lejárt a mosógép apa ingjeivel. Rögtön futottam ki a ruhákkal és egy lepukkant szárítóval a kertbe, és néztem a rideg ingek könnyed lebegését és a délutáni imbolygó napfényt. Akartam rövidfilmet készíteni, de már nem volt hely. Így csak gyönyörködtem.


Átjárja a Nap, látszik:


Mint a nárcisz:


Régiházi régi teregetés anyával és harisnyával