Városi tavasz

A tavaszról ódákat lehetne zengeni órákig, annyira sok jó érzés kapcsolódik hozzá. A megváltozott időjárás hatására még az is kedvesebb, amit eddig mondjuk utáltunk. Szinte szétfeszíti az embert belülről ez a tavaszérzés, a hirtelen jött felszabadultság.
Mégis a leginkább a finomságaival kólint fejbe. Hogy kinyitom reggel az ablakot, friss tavaszi levegő van (ami itt nagyon ritka), még halkan duruzsolnak az autók, így hallani a cinkék, rigók reggeli énekét (szintén ritka). Közben kel föl a Nap a hátunk mögött, így a házsorunk árnyéka rávetődik a szemben levő házakra, ezeknek az ablakai pedig visszaverik a reggeli napsugarat és ragyog az egész panoráma. És ez csak pár perc, a házak árnyéka lecsúszik a vonatokra, az ég teljesen kivilágosodik és a Nap is elfoglalja rendesen a helyét. És a város is felhangosodik.
Talán természetközeli helyen nem is lenne olyan nagy szám ez az idő, ott folyamatosan és intenzíven tavasz lenne, nem kéne egy nap újból és újból felfedezni és nem dobbantaná meg a szívem, mint akkor, amikor késő délután a dugóban dünnyögnek a kocsik és büdös van, de befordulva egy mellékutcába már újra meg lehet hallani a feketerigót és érezni lehet a tavaszi levegőt.

Madárdal, feketerigó

Sikerült feltölteni a profilba audióklippet, a feketerigó éneklését, ami egyszer fülbemászóan dallamos, máskor meg olyan vicces, főleg, mikor abbahagyja. Hajnal és kora este a legjobb időpont a hallgatására, akkor a legteljesebb. A kedvenc madárhangom. Mondjuk a veszekedő tengelic hangja se semmi, tisztára, mint egy dínó.

Na hát a madarak is megérnek egy misét, az óbudai lakhelyünk tavasszal mindig zengett a madárdaltól, de úgy, hogy hajnalban erre ébredtünk, és a visszaalvás általában nem sikerült. Ez is egy örök élmény marad, ahogy árad be a nyitott ablakon a hajnali csirip, és félálomban belesüppedek az ágyba és a zenebonába. Mondjuk egy hét után, azt hiszem, én is inkább aludtam volna, minthogy hallgassam a reggeli muzsikaszót. De most az egész nap tartó Mészáros utcai autó-, motor-, vonathang helyett szívesen ébrednék minden hajnalban madarakra.

A feketerigó többek között hős is, egyszer a híres Normafán láttunk mókus-rigó viadalt, gondolom, a mókusnak rigótojásra fájt a foga, és a szülő szárnycsapdosva üldözte el fáról fára a mókust. Mindenestre izgalmas látvány volt, és hála, jól is végződött.

Aki pedig szereti a madárdallal vegyített ismeretterjesztést, annak ajánlom Schmidt Egon Tollasbálját.