Mesterségek Ünnepe a Várban

Élő népzene, barázdált mesterarcok, napfényben szálló illatos gőzök, ősi mesterségek, ősi anyagok, egyszerű népi hangszerek, pálinkák, borok, és mindez a Várban, ahol a legjobban ki tud teljesedni egy ilyen világ.
Szerintem ez a pár nap mindenkit elég jól kizökkent (aki hajlandó megadni magát) a műanyag, álboldog mindennapokból, és ráébreszt, hogy ezek az igazi értékek és hogy itt lehet őszintén lenni, szabad természetesen viselkedni és levetkőzni a felvett szokásokat.
Ez a jó része ennek a vásárnak, a rossz része a totyogás a bazi nagy tömegben, főleg most, hogy hosszított ünnep lesz, biztos lesz mit totyogni. Meg hát az se jó, hogy elég pénznyelő, már a belépés is, de ha nem vennék semmit (amit azért nehéz megállni), akkor is mennék, már csak a látvány miatt is. De 1 farigcsáló bácsinál is órákat lehet bambulni, a huncut szemű furulyázónál vagy nyenyerézőnél meg pláne. Szóval akárhogy is, de érdemes.
Több információ itt és itt.

Érik a, hajlik a: fekete eper

Ez a gyümölcs esett a legjobban eddig az életemben. Vagyis nem csak, hogy jól esett, de más megvilágításba helyezte az evést. De ehhez kellett az, hogy:
Dögmeleg nyár 2008-ban, persze, mikor biciklizne az ember, hát ilyenkor, és persze végig a tűző napon. Tehát kimentünk tesómmal, Hellával a Maros mentén futó töltésre, és kibicigliztünk a világból, egyre távolodtak a város templomtornyai.
De mi csak tekertünk, tekertünk marha messzire, aztán persze elfáradtunk, de ugye visszafele is ugyanennyi az út, úgyhogy kicsit kilátástalan volt a helyzet, amit még tetőzött az, hogy egy árva korty vizünk sem volt. De elindultunk visszafele és az út 3/4-ének megtétele után lefordultunk a Csipkés felé (Maros mentén földek, köztük Tatáé is, gyümölcsössel), hátha lesz valami szomjoltó. A meggy már leérett, a szőlő még zöld, viszont az eperfa feketéllett a rengeteg érett epertől. Hát ledöntöttük a bicajokat és tikkadtan nekiestünk a fekete epernek, hát uramisten, nagyon jó volt. Negyed órán keresztül habzsoltunk a lédús szemeket és közben röhögtünk a gyönyörűségtől. Közben a szúnyogok is úgy ettek minket, mint mi az epret, de most az egyszer nem érdekelt minket.
Szerintem elég ritkán eszik az ember úgy, hogy erre most halálosan szüksége van. Szimplán éhes-szomjas, most kell enni, és eszik. De az étel tényleg adomány és tök jó lenne ezt néha észrevenni és értékelni. És annál jobb meg tényleg nincs, mikor az ember a kezével szakítja le a friss, napmeleg gyümölcsöt, hogy a szomjúságát oltsa. A gyümölcsnek is ez az igazi beteljesedés, és a kitikkadt embernek is. És ez így tényleg egy adomány.
No. Miután visszanyertük erőnket, elindultunk haza, nem tudom, ekkor volt-e, hogy szalmabáláról néztük a naplementét. Mindegy, az is jó élmény volt. Fasusogás, folyószag, halkuló csirip és cirip.
Egy másik ilyen maradandó habzsolós élmény még kiskoromban volt, abban főleg a móka volt a lényeg. Kriszta nővéremmel a jó kis régi kertben ettük a szőlőt, vagyis tempósan tömtük a szánkba a szőlőszemeket (mondjuk főleg ő, mert ami fürtöt én elértem, azok még tök éretlenek voltak). Közben futkostunk, kikukucskáltunk apához és az ölében lévő két éves húgunkhoz, majd megint vissza a szőlőhöz, benyomtunk pár szőlőszemet, majd megint odafutottunk apáékhoz és közben irtóra élveztünk az egészet, és gurgulázva nevettünk, persze, azt se tudtuk, miért. De mókás volt:


Régi szüret Csipkésben Hellával, Apával, Tatával:

Szombat Normafán jégesővel

Az autó nélkül (bicigli, busz), de viszonylag gyorsan megközelíthető természetet nekünk Normafa jelenti. Igaz, ha jó idő van, zeng az erdő az emberektől, ha meg rossz, akkor mi se megyünk (általában). Szóval ez ilyen közösségi természeti hely, ami viszonylag minden budapesti embernek elérhető.
Mi általában ugyanazt az utat szoktuk végigjárni, megvannak a pihenő/természetélvező pontok, néha elzarándoklunk az Erzsébet-kilátóhoz a pereces bácsihoz, aztán végleg kiéhezve a Normafa síházhoz megyünk, ahol mindig jó a hangulat, egyszerű, olcsó ételek közül lehet válogatni, és nem más asztaltársaságában falatozhat az ember, mint Váli Dezső. Ez a hely egy kincsnek számít a hangos plázák, menő városi éttermek világában.
De úgy látszik mindent el kell tüntetni, ami jó és más. Így hát bezárt a Normafa síház is, és eltűnt a kerthelyiségben kolbászt sütő Bácsi is. Eléggé lehangoló látvány volt a kedves, kihalt hely. A visszajáró vendégek, túrázók, nyugdíjas nénik is hiába próbáltak bemenni a zárt ajtón egy olcsó ebéd reményében. Zulu találóan fogalmazott: "olyanok, mint mikor a mindig teli etetőbe mennek a madarak enni, de az etető most üres".
Így hát mi is elsomfordáltunk, és egy kicsivel arrébb ettünk hagymás kenyeret lelkifurdalással.
Aztán jóllakva felszálltunk a buszra, útközben viszont megláttuk a kolbászos Bácsinak tűnő kolbászos Bácsit, és gyorsan leszálltunk az első megállónál és visszacaplattunk, hogy jól láttuk-e. És igen, ott volt egy eldugott, fenyőfás helyen a Bácsi, nulla vendéggel. Úgy megörültünk, hogy kértünk kolbászt és saslikot a teli hasunkba (de főleg a hiányoktól tátongó lelkünkbe), és ha a csapolt sörös-meleg ételes síház már nem is lesz, a Bácsi tartani fogja a frontot a sültjeivel.
Így tegnap természetnézés után is egyenesen idevezetett az utunk, beültünk egy fenyő alá enni, és piszkosul el is kezdett zuhogni az eső, majd jegek potyogtak az asztalra, tányérunkra, de az esőből nem kaptunk a fenyőnek köszönhetően. Ilyen élményben sem volt még részem.


A másik élmény, amiből szintén még csak egyszer részesültem és szintén Normafához kötődik, az a havas Normafa. Egy hideg téli szombaton kirándulni indultunk, a városban sehol semmi fehér csapadék, ezért eléggé meglepődtünk, mikor megláttuk a hótól roskadozó Normafát. Hát erre nem készültünk, de szerencsére a nép sem, mert rajtunk kívül nem volt senki, és a csodálatos, hangtalan erdőben mehettünk. Ez tényleg mesebeli volt. De egy idő után a lyukas bakancsom kezdett beázni, így elmentünk az Erzsébet-kilátóhóz, a Normafa menedékházhoz. Na ez volt az újabb meserész. A kemencében pattogó tűz fölött a melegedő pereceink, kezünkben a forraltbor, és egyre több idetévedt, melegedő ember, akinek nem kell más a boldogsághoz, mint egy perec és egy forró ital.


És ez volt jó a síházban is, egy babgulyással, kolbásszal és egy fröccsel az ember minden vágya teljesült.
Avagy Lángostejföl.



Tehát jöjjetek Normafára, már úgyis mindenki itt van. A gyerekeknek van nagy játszó-tér, a réten lehet tüzet rakni és főzőcskézni, vagy természetjárás után saslikot, kolbászt enni.

ui.: újra megnyílt a Normafa Síház, kívül-belül felújítva, minden kicserélve. Kedves, barátságos, de túlságosan pöpecre csinálták meg, a személyzetet is.