2009. november 5., csütörtök

Őszi ablakmosás




Múlt héten kihasználtam a szép időt és nekiláttam ablakot pucolni. Általában az első melegebb tavaszi napon szoktam rászánni magam vagy az utolsó napsütős őszin. Ezért az ablakmosáshoz nekem hozzákapcsolódik az, hogy rákészülök az évszakok megváltozására, mostmár jöhet a tél vagy éppen a tavasz. Valamit a hátunk mögött hagyunk, túl vagyunk rajta, be kell rendezkedni az újra. Ilyenkor a növények is várják a változást, egyenként beviszem őket a kádba és lemosom őket. A citrommal és a szerteágazó léggyökerű filodendronnal ezt különösen mókás véghez vinni, amikor görnyedve cipelem őket a fürdőszobáig (miközben mindenbe beleakadnak), olyanok, mint a lakást kinőtt túlfejlett házikedvencek.

Aztán jön a kedvenc részem, az ablak kinyitása. Csak ablakmosáskor van rá lehetőség, mert a növényektől nem lehet. Teljesen más a nyitott ablakon kinézni, mint a nyitott erkélyajtón, és az onnan jövő szelet érezni. Meg az is jó, hogy ez régi típusú ablak, és nem ilyen modern elfordítós bukós.


Aztán jön a sikálás, aminek a nagyját csukott szemmel és hunyorogva, a nap tükörképét letakarva kellett csinálnom, mert úgy vakított az üveg. A koszos rászáradt vízcseppemlékek azért elég jó mintázatot adtak az ablaknak. De nem búsulok, soha nem sikerül csíkmentesen fényesíteni az üveget, így majd lehet másban gyönyörködni.


Ami jó volt még, hogy szokatlanul csendes volt a város (pedig hétköznap volt) és a cinkéket is hallottam a közelben. Tavasz óta velük sem volt dolgom, biztos ők is készülnek a télre, és gondolják, jó lesz engem emlékeztetni arra, hogy bizony lassan jön az etetési idő.

2009. szeptember 29., kedd

Játék az anyagokkal (grafikaműhely)





Tök jó dolog kísérletezni, játszani a különböző anyagokkal, felületekkel, színekkel, sokkal jobban izgat ez, minthogy valamit megtervezzek és így az elsőre sikerüljön. Az izgibb, ha félig hagyom a véletlenre, és ha nem tudom, mi fog kisülni belőle. Mondjuk aztán rá szoktam jönni, hogy nem árt, ha néha azért tervezek is.
A Ráday utcában lévő műhely az, ahol jól ki tudja magát élni az ember, ahol gyönyörű öreg gépek, karcos, festékes asztalok és ugyanilyen eszközök vannak. Na meg ugye az illatok.



És az a legjobb, amikor a nap végén távozunk fekete körömmel és levakarhatatlan festékrétegekkel a kezünkön. Ez tényleg jó. A piszok maga is, meg hogy az ember mindent kézzel rakosgat, megfog és olyan lesz. Kapcsolat oda-vissza. Mi festünk a festékkel, és közben a festék meg ránkfest.
(Gyerekkor: szirom, homok, föld, szén, gomba, puha fa, levél.)





2009. szeptember 21., hétfő

A kert




Kilépek az ajtón, bele a dzsumbuj kertbe - édes erjedt szag ül mindenen a túlérett szőlőktől, fügéktől, őszi levelektől. Mellé zsibbasztó méhdongás. Én is nyújtózkodok egy fügéért a levelek között, közben ráfolyik a homlokomra a tegnapi eső maradéka. Pár lépésnyire bátor feketerigó eszi a szőlőt (mindig bírtam, ahogy az ujjlenyomat ottmarad - a kékszőlőn), a szomszéd kertben meg dalol a kalitkás madár, amit még sose láttam, de már kiskoromban is ott dalolt. Jó öreg lehet.



Minden együtt kerek egész, semmi nincs beszabályozva, minden pusztul, változik, nő és átalakul. Itt az időjárás is másmilyen, vagy mintha külön időjárása lenne a helynek. Tavasztól őszig pedig mindig van valami virág vagy gyümölcs, amit teremt nekünk a kert. Vad sűrű az egész, minden lépésnél más növény illata kerekedik felül.
Elköltözés után a macskákért jártunk vissza évekig, aztán meg a nyugiért, a gyerekkori emlékfoszlányokért. Mondjuk az emlékek főleg a kerthez tartozó házban és a padláson halmozódnak, mindenesetre a kert is, a ház is egy állandó, kiapadhatatlan álomforrás már egy jó ideje és egyszer pokolként tűnik fel, máskor mennyországként.




2009. augusztus 30., vasárnap

Életzamat




A vérrel nem lehet mit tenni, örököltük, hordozzuk, itt van bennünk. Lehet átok, de lehet kincs is. Az emberen múlik, mire használja fel ezt a temperamentumot, érzéket. És ha jó helyre megy, ha a legtisztábban ki tud teljesedni, akkor ott van egy csodaként.
Én nagyon szeretem ezt, ha zenében nyilvánul meg, ha életstílusban, ha emberben, vagy beszédben, mozdulatban.
A Mesterségek Ünnepén is jelen volt, a szlovák Bara-Bura zenekarral és a cigány Parno Graszt-tal (legalábbis ezeken voltam ott). Amit ezek előadtak, ahhoz vér kell, a tudás kevés.
Kipattanó, lüktető, energikus zene, a táncok, a szóbeli hozzáfűzések – ez így látványra és mindenhogyan több volt, mint egy koncert. Ez egy előadás volt nagyon szerethető egyszerű emberekkel, akik az adottságaikat kinccsé tudták alakítani.
Volt egy mellékszereplő is, egy kukazsák-cserélő nagyon sovány, barázdált arcú cigány férfi (filmbe illő), aki tette a dolgát és néha ő is odament hallgatni a zenekarokat, megállt a székek mellett és ropott egy-két tánclépést is. És mosolygott, a ráncai is mosolygósra rendeződtek. Nagyon szívderítő látvány volt. A nép, meg aki szétköltekezte és szétette magát, ott ült a székeken, és nem biztos, hogy jól érezte magát.




Kusturica filmjeit is ezért bírom: nagyon sűrű élet, szomorúság és boldogság, szegénység, gazdagság, egyszerre zsivány és nagyon jó emberek, ugyanilyen vegyes tettekkel. De ők legalább igazából élnek.

2009. augusztus 14., péntek

Mesterségek Ünnepe a Várban




Élő népzene, barázdált mesterarcok, napfényben szálló illatos gőzök, ősi mesterségek, ősi anyagok, egyszerű népi hangszerek, pálinkák, borok, és mindez a Várban, ahol a legjobban ki tud teljesedni egy ilyen világ.
Szerintem ez a pár nap mindenkit elég jól kizökkent (aki hajlandó megadni magát) a műanyag, álboldog mindennapokból, és ráébreszt, hogy ezek az igazi értékek és hogy itt lehet őszintén lenni, szabad természetesen viselkedni és levetkőzni a felvett szokásokat.
Ez a jó része ennek a vásárnak, a rossz része a totyogás a bazi nagy tömegben, főleg most, hogy hosszított ünnep lesz, biztos lesz mit totyogni. Meg hát az se jó, hogy elég pénznyelő, már a belépés is, de ha nem vennék semmit (amit azért nehéz megállni), akkor is mennék, már csak a látvány miatt is. De 1 farigcsáló bácsinál is órákat lehet bambulni, a huncut szemű furulyázónál vagy nyenyerézőnél meg pláne. Szóval akárhogy is, de érdemes.
Több információ
itt és itt.

2009. augusztus 9., vasárnap





Cseh Tamásért is érdemes volt a világra gyönnöm.
Drága Cseh Tamás.



2009. július 28., kedd

Öreg könyv




Tavasszal elhoztam nagyitól egy 173 éves, tiszteletreméltó Kazinczy kötetet (Kazincy Ferencz eredeti poetai munkái, első kötet, 1836). Még egy sort nem olvastam belőle, csak össze-vissza forgatom, szagolgatom, belelapozok, nézem 5 cm-ről a lapokat, betűket. Mondjuk a nyelvezete is izgalmasnak tűnik. Kész dombormű, amit a szöveg alkot a hátoldalon, ez tetszik a legjobban, ahogy a betű belenyomódik a lapba, meg az apró tökéletlenségek. A lapok pedig mindenféle finom növényi maradványokat tartalmaznak. Szinte a könyv eredeti hivatása, a szellemi funkciója másodlagos, mikor minden érzékszervet leköt a látvány, illat és a tapintható szövegtest.


2009. július 7., kedd

1 nap Koppánymonostor




Kilépünk az ajtón és kint vagyunk a madárdalos fenyők alatt a kertben, a friss levegőn. Megyünk 30 métert és lelátunk a Dunára. Ott a bicikli, eljuthatunk jobbnál jobb helyekre a környéken stressz nélkül (20 perc/1 autó – akár az út közepén is tekerhetünk).
Ebben volt részem 1 napig, persze már voltam itt, de régen és már hiányzott ez a nyugi.
(Most jön a naplós rész.)
Komáromig vonattal mentünk, aztán jött 40 perc biciklis rész tök szép helyeken, közben egy sör beiktatva meg vásárlás a szalonnasütéshez, majd cél a monostori nyaraló. Rendesen fent van a Duna, a sziget felé vezető úton hömpölygött a víz (pedig a szigetről is lenne mit írni – nagy zöld, gyümölcsfák, kóborlás hosszan, és sehol senki), érdekes látvány volt, de aztán pucolni kellett a szúnyogok miatt. Aztán jött a szalonnasütős rész, már olyan régen sütöttem szalonnát, így ez is nagyon jó volt, meg különben is. Jó látni meg hallani a ropogó tüzet, érezni, ahogy pirítja a szalonnánkat meg az arcunkat. Meg ahogy sötétedik és jön fel a telihold, és már csak 1-2 madár dumál magában. Meg ugye aztán jönnek elő a rémtörténetek, hehe. Szóval jó volt. Másnap megpróbálkoztunk a gumicsónakkal, de mindenhol a dzsumbujban van a víz, így ezt hagytuk és biciklivel ki a Concó patakhoz, de helyette leheveredtünk a Duna parton. Jó lett volna úszni, de elég dzsuvás volt a víz az áradás miatt. Nem baj, így is jó volt, a homokban turkálni, folyószagot érezni. Persze el-elbőgött párszor egy-egy vacak terepjáró meg terepmotor, ezeket sose fogom megérteni. A part másik részén meg összefutottunk egy vízisiklóval, ügyesen tekeredett fára, és irtó félelmetesen sziszegett, amikor megsimogattam (nyugi, nem szekáltam halálra).




Utána egy hosszú ebéd a Vadkan tanyán, mondhatni, külön program. Ez a legjobb hely a drágább éttermek körében, ez tuti. De úgy drága, hogy megéri simán az étel (pláne, ha az ember 1 évben csak 1x-2x eszik ilyen helyen), és barátságos, kedves és természetközeli, és jól érzi magát az ember. És itt aki vadételen kívül mást eszik, az hülye. Nem mintha az átlag csirkemell nem lenne zseniális, de hol eszik az ember ínyenc módjára elkészített vaddisznó-, őz- és szarvasétkeket?
Amíg készül a kért étel, a csapolt Zlaty Bazant vagy pl. a telt, száraz vörös Szekszárdi Cuvée tökéletesen előkészíti gyomrunkat az ínycsiklandó vadételek befogadására. Addig meg beszélgetünk és nézelődünk (nyáron ki is lehet ülni), vagy a Zlaty Bazantot leíró tányéralátétünket olvassuk, ami szintén úgy van megfogalmazva, hogy csak na (Krúdy-Szindbád, Hrabal), például:

„...mielőtt belekortyolunk, tartsuk a poharat a fény felé, gyönyörködjünk tiszta, csillogó mézszínében és szagoljunk bele határozott, de nem tolakodó maláta illatába.
Az első korty legyen a toroké, de utána figyeljünk a szájunkban kialakuló, majd az újabb kortyokkal megerősödő harmonikus, kerek, de nem túl tömör ízekre. A sör kesernyés íze rövid időre felerősödik majd, hogy aztán határozott, de kellemes utóízt hagyjon maga után...”

És pont mire tökéletesen ráhangolódunk az evésre, hozza is a kedves pincér a levesünk. Ha lehet, itt se gulyáslevest kérjen a vendég, hanem mondjuk vadkacsa-, fácán-, hagyma- vagy gombalevest. Másodiknak az örök kedvenc a mustármártásos vaddisznósült tanya módra, de persze ettünk őzet és szarvast is már, azok is isteniek – nagyon jó ízletes, ruganyos, sportos a húsuk. Ha mellé mondjuk kérünk egy egyszerű paradicsomsalátát, abban sem fogunk csalódni, rendes mennyiség, ízletesen fűszerezve. Utána még lecsúszhat egy mézes barackpálinka, és boldogan gondolhatunk vissza az elfogyasztott szakácsművészeti remekekre. Hát igen.



Aztán sajnos tekerés vissza a pályaudvarra, 2 óra, és újra itt vagyunk Budapesten.

Egyébként ha időnk engedi, mindenképpen menjünk el a Komáromban található Igmándi, Csillag vagy a Monostori erődbe is, nagyon izgalmas látványok vannak, érdemes fotózni.


2009. június 29., hétfő

Lengő ruhák, teregetés




Kaptam 3 helyes horgolt ruhát egy idegentől, most száradnak a kád fölött, szerencsére van ablak, így át tudja járni őket a dzsumbuj gesztenyefás kertből jövő illatos szél, ami kimegy a nagyszobán keresztül a Déli pu. vonatai fölé.
Psophie jegyzőkönyve óta viszonyulok én is másképp a teregetéshez, azóta tartom egy csoda dolognak, amihez egy csomó dolog kapcsolódik, nem csak a piszkos ruha, mosógép, és a vizes ruhákkal való bíbelődés.
Nálam kifejezetten egy álom az, hogy szabadban teregessek, mert eddig csak fürdőszobában, szobában és erkélyen volt lehetőség. Mondjuk az erkélynek is örülök, de a friss levegőn, fák alatt, napfényben, szárítókötélen ringatózó ruhák.. na az az igazi. Most tavasszal volt erre egy véletlen alkalom, amikor a régiházban észrevettem, hogy lejárt a mosógép apa ingjeivel. Rögtön futottam ki a ruhákkal és egy lepukkant szárítóval a kertbe, és néztem a rideg ingek könnyed lebegését és a délutáni imbolygó napfényt. Akartam rövidfilmet készíteni, de már nem volt hely. Így csak gyönyörködtem.



Átjárja a Nap, látszik:


Mint a nárcisz:


Régiházi régi teregetés anyával és harisnyával

2009. június 26., péntek

Égi színjáték




Tegnap este 1 órán keresztül bámulhattuk tátott szájjal az égen végbemenő változásokat. Brutális fellegek váltották egymást, közben egyfolytában morgott, dörgött, villámlott az ég, mint egy hatalmas lény. Ahol éppen nem volt egy robosztus felhő, ott olyan furcsa tiszta sötétkék volt az ég, hogy csak azt is 1 óráig lehetett volna nézni, és nem untuk volna. Közben a lemenő Nap is előbújt, így még hihetetlenebb volt az egész látvány. Szépen lassan eleredt az eső is, aztán zuhogni kezdett, de közben sütött a Nap továbbra is. Így az egészet még egy dupla szivárvány is megkoronázta, igaz, csak a csücske látszott, de még így is jó volt, pláne, hogy vagy 2 éve nem láttam szivárványt.
Egyébként ez valami szupercellás égi tünemény volt (mert ugyebár kiműveltük magunkat az Időképen), reméljük, majd egyszer egy kedves tubához is lesz szerencsénk.

Az ég "bal"(DNY) és "jobb"(NY) oldala így nézett ki ugyanabban a percben:



Az előadás világvége hangulattal zárult, minden poros-fátyolos narancs-fekete színben játszott:

2009. június 18., csütörtök

Nagylevegő, napfény, víz. És zene.

Mától 3 nap zene Orfűn a Fishing on Orfű keretein belül Lovasi András szervezésében.
Aki akar sok jó zenét (pl. Kistehén Tánczenekar, PUF, Kispál sa Borz, Quimby, Kiscsillag, Péterfy Bori, Kaukázus, Zuboly, Csík zenekar, ...) irtó jó helyen hallgatni, közben egész nap a szabadban lenni, gyönyörködni a tájban és úszni a harcsák között a tóban, annak nyomás, még nem maradt le semmiről (bár a naaagy tóátugrásról már igen).
A legkifizetődőbb és legbiztosabb, ha mind a 3 napra berendezkedünk, sátorral. Nem tudom, idén hogy van, de tavaly nem voltunk egymás szájában, kényelmesen elfértünk. És szerencsére mind 3 nap szikrázó napsütés volt, annyira, hogy reggel 7-kor már a hőség miatt kellett kimászni a sátorból. Utána csobbantunk a tóban (ahol bazi nagy halak úszkáltak mellettünk), majd lecaplattunk a kedves faluba a boltba (ami elég kihalt volt, és az eladó néni-bácsi is megérne egy történetet), majd vissza a campingbe (az út mentén rögtön ott a dombos erdő), ekkor már elég éhesek voltunk és ettünk hamburgert, ami szintén a legnyereségesebb és legjobb étel volt, szerintem. Persze nem ilyen keksz nagyságú műízű mekdonalcos izé, hanem rendes, tápláló, zöldséges hamburger. Ha csinálnék, én is így csinálnám. A többi kaja se volt drága, a sör se.
Aztán 16 óra után jöttek a koncertek, színpadtól színpadig árkot ugorva futkároztunk, mert voltak koncertek, amik rögtön egymás után kezdődtek - de más helyen.
De hát tényleg nagyon jó 3 nap volt szabadsággal, élettel és végülis tök egyszerű dolgokkal.



(nem az én képeim)


2009. június 15., hétfő

Érik a, hajlik a: fekete eper




Ez a gyümölcs esett a legjobban eddig az életemben. Vagyis nem csak, hogy jól esett, de más megvilágításba helyezte az evést. De ehhez kellett az, hogy:
Dögmeleg nyár 2008-ban, persze, mikor biciklizne az ember, hát ilyenkor, és persze végig a tűző napon. Tehát kimentünk tesómmal, Hellával a Maros mentén futó töltésre, és kibicigliztünk a világból, egyre távolodtak a város templomtornyai.
De mi csak tekertünk, tekertünk marha messzire, aztán persze elfáradtunk, de ugye visszafele is ugyanennyi az út, úgyhogy kicsit kilátástalan volt a helyzet, amit még tetőzött az, hogy egy árva korty vizünk sem volt. De elindultunk visszafele és az út 3/4-ének megtétele után lefordultunk a Csipkés felé (Maros mentén földek, köztük Tatáé is, gyümölcsössel), hátha lesz valami szomjoltó. A meggy már leérett, a szőlő még zöld, viszont az eperfa feketéllett a rengeteg érett epertől. Hát ledöntöttük a bicajokat és tikkadtan nekiestünk a fekete epernek, hát uramisten, nagyon jó volt. Negyed órán keresztül habzsoltunk a lédús szemeket és közben röhögtünk a gyönyörűségtől. Közben a szúnyogok is úgy ettek minket, mint mi az epret, de most az egyszer nem érdekelt minket.
Szerintem elég ritkán eszik az ember úgy, hogy erre most halálosan szüksége van. Szimplán éhes-szomjas, most kell enni, és eszik. De az étel tényleg adomány és tök jó lenne ezt néha észrevenni és értékelni. És annál jobb meg tényleg nincs, mikor az ember a kezével szakítja le a friss, napmeleg gyümölcsöt, hogy a szomjúságát oltsa. A gyümölcsnek is ez az igazi beteljesedés, és a kitikkadt embernek is. És ez így tényleg egy adomány.
No. Miután visszanyertük erőnket, elindultunk haza, nem tudom, ekkor volt-e, hogy szalmabáláról néztük a naplementét. Mindegy, az is jó élmény volt. Fasusogás, folyószag, halkuló csirip és cirip.
Egy másik ilyen maradandó habzsolós élmény még kiskoromban volt, abban főleg a móka volt a lényeg. Kriszta nővéremmel a jó kis régi kertben ettük a szőlőt, vagyis tempósan tömtük a szánkba a szőlőszemeket (mondjuk főleg ő, mert ami fürtöt én elértem, azok még tök éretlenek voltak). Közben futkostunk, kikukucskáltunk apához és az ölében lévő két éves húgunkhoz, majd megint vissza a szőlőhöz, benyomtunk pár szőlőszemet, majd megint odafutottunk apáékhoz és közben irtóra élveztünk az egészet, és gurgulázva nevettünk, persze, azt se tudtuk, miért. De mókás volt:



Régi szüret Csipkésben Hellával, Apával, Tatával:

2009. június 2., kedd

Tiszavirágzás a Maroson




2007-ben ezen a napon voltam részese a marosi tiszavirágzásnak. Hátborzongató volt. És többet hülyeség is írni, úgyse lehet jól visszaadni.
De eszméletlen látvány volt, az egyszer biztos. Mondjuk kevesebb emberrel és kevesebb dübörgő autóval a hídon még jobb lett volna, de így is teljesen a hatása alá kerültünk. A dolgukat végzett fáradt és haldokló kérészek belerepültek a ruhánkba, hajunkba vagy a nyitott tenyerünkbe. És ahogy ment le a nap, a számuk is úgy fogyatkozott. Szép metafora. És jó rádöbbentő.






2009. május 31., vasárnap

Szombat Normafán jégesővel

Az autó nélkül (bicigli, busz), de viszonylag gyorsan megközelíthető természetet nekünk Normafa jelenti. Igaz, ha jó idő van, zeng az erdő az emberektől, ha meg rossz, akkor mi se megyünk (általában). Szóval ez ilyen közösségi természeti hely, ami viszonylag minden budapesti embernek elérhető.
Mi általában ugyanazt az utat szoktuk végigjárni, megvannak a pihenő/természetélvező pontok, néha elzarándoklunk az Erzsébet-kilátóhoz a pereces bácsihoz, aztán végleg kiéhezve a Normafa síházhoz megyünk, ahol mindig jó a hangulat, egyszerű, olcsó ételek közül lehet válogatni, és nem más asztaltársaságában falatozhat az ember, mint Váli Dezső. Ez a hely egy kincsnek számít a hangos plázák, menő városi éttermek világában.
De úgy látszik mindent el kell tüntetni, ami jó és más. Így hát bezárt a Normafa síház is, és eltűnt a kerthelyiségben kolbászt sütő Bácsi is. Eléggé lehangoló látvány volt a kedves, kihalt hely. A visszajáró vendégek, túrázók, nyugdíjas nénik is hiába próbáltak bemenni a zárt ajtón egy olcsó ebéd reményében. Zulu találóan fogalmazott: "olyanok, mint mikor a mindig teli etetőbe mennek a madarak enni, de az etető most üres".
Így hát mi is elsomfordáltunk, és egy kicsivel arrébb ettünk hagymás kenyeret lelkifurdalással.
Aztán jóllakva felszálltunk a buszra, útközben viszont megláttuk a kolbászos Bácsinak tűnő kolbászos Bácsit, és gyorsan leszálltunk az első megállónál és visszacaplattunk, hogy jól láttuk-e. És igen, ott volt egy eldugott, fenyőfás helyen a Bácsi, nulla vendéggel. Úgy megörültünk, hogy kértünk kolbászt és saslikot a teli hasunkba (de főleg a hiányoktól tátongó lelkünkbe), és ha a csapolt sörös-meleg ételes síház már nem is lesz, a Bácsi tartani fogja a frontot a sültjeivel.
Így tegnap természetnézés után is egyenesen idevezetett az utunk, beültünk egy fenyő alá enni, és piszkosul el is kezdett zuhogni az eső, majd jegek potyogtak az asztalra, tányérunkra, de az esőből nem kaptunk a fenyőnek köszönhetően. Ilyen élményben sem volt még részem.



A másik élmény, amiből szintén még csak egyszer részesültem és szintén Normafához kötődik, az a havas Normafa. Egy hideg téli szombaton kirándulni indultunk, a városban sehol semmi fehér csapadék, ezért eléggé meglepődtünk, mikor megláttuk a hótól roskadozó Normafát. Hát erre nem készültünk, de szerencsére a nép sem, mert rajtunk kívül nem volt senki, és a csodálatos, hangtalan erdőben mehettünk. Ez tényleg mesebeli volt. De egy idő után a lyukas bakancsom kezdett beázni, így elmentünk az Erzsébet-kilátóhóz, a Normafa menedékházhoz. Na ez volt az újabb meserész. A kemencében pattogó tűz fölött a melegedő pereceink, kezünkben a forraltbor, és egyre több idetévedt, melegedő ember, akinek nem kell más a boldogsághoz, mint egy perec és egy forró ital.


És ez volt jó a síházban is, egy babgulyással, kolbásszal és egy fröccsel az ember minden vágya teljesült.
Avagy Lángostejföl.




Tehát jöjjetek Normafára, már úgyis mindenki itt van. A gyerekeknek van nagy játszó-tér, a réten lehet tüzet rakni és főzőcskézni, vagy természetjárás után saslikot, kolbászt enni.

ui.: újra megnyílt a Normafa Síház, kívül-belül felújítva, minden kicserélve. Kedves, barátságos, de túlságosan pöpecre csinálták meg, a személyzetet is.