2009. május 31., vasárnap

Szombat Normafán jégesővel

Az autó nélkül (bicigli, busz), de viszonylag gyorsan megközelíthető természetet nekünk Normafa jelenti. Igaz, ha jó idő van, zeng az erdő az emberektől, ha meg rossz, akkor mi se megyünk (általában). Szóval ez ilyen közösségi természeti hely, ami viszonylag minden budapesti embernek elérhető.
Mi általában ugyanazt az utat szoktuk végigjárni, megvannak a pihenő/természetélvező pontok, néha elzarándoklunk az Erzsébet-kilátóhoz a pereces bácsihoz, aztán végleg kiéhezve a Normafa síházhoz megyünk, ahol mindig jó a hangulat, egyszerű, olcsó ételek közül lehet válogatni, és nem más asztaltársaságában falatozhat az ember, mint Váli Dezső. Ez a hely egy kincsnek számít a hangos plázák, menő városi éttermek világában.
De úgy látszik mindent el kell tüntetni, ami jó és más. Így hát bezárt a Normafa síház is, és eltűnt a kerthelyiségben kolbászt sütő Bácsi is. Eléggé lehangoló látvány volt a kedves, kihalt hely. A visszajáró vendégek, túrázók, nyugdíjas nénik is hiába próbáltak bemenni a zárt ajtón egy olcsó ebéd reményében. Zulu találóan fogalmazott: "olyanok, mint mikor a mindig teli etetőbe mennek a madarak enni, de az etető most üres".
Így hát mi is elsomfordáltunk, és egy kicsivel arrébb ettünk hagymás kenyeret lelkifurdalással.
Aztán jóllakva felszálltunk a buszra, útközben viszont megláttuk a kolbászos Bácsinak tűnő kolbászos Bácsit, és gyorsan leszálltunk az első megállónál és visszacaplattunk, hogy jól láttuk-e. És igen, ott volt egy eldugott, fenyőfás helyen a Bácsi, nulla vendéggel. Úgy megörültünk, hogy kértünk kolbászt és saslikot a teli hasunkba (de főleg a hiányoktól tátongó lelkünkbe), és ha a csapolt sörös-meleg ételes síház már nem is lesz, a Bácsi tartani fogja a frontot a sültjeivel.
Így tegnap természetnézés után is egyenesen idevezetett az utunk, beültünk egy fenyő alá enni, és piszkosul el is kezdett zuhogni az eső, majd jegek potyogtak az asztalra, tányérunkra, de az esőből nem kaptunk a fenyőnek köszönhetően. Ilyen élményben sem volt még részem.



A másik élmény, amiből szintén még csak egyszer részesültem és szintén Normafához kötődik, az a havas Normafa. Egy hideg téli szombaton kirándulni indultunk, a városban sehol semmi fehér csapadék, ezért eléggé meglepődtünk, mikor megláttuk a hótól roskadozó Normafát. Hát erre nem készültünk, de szerencsére a nép sem, mert rajtunk kívül nem volt senki, és a csodálatos, hangtalan erdőben mehettünk. Ez tényleg mesebeli volt. De egy idő után a lyukas bakancsom kezdett beázni, így elmentünk az Erzsébet-kilátóhóz, a Normafa menedékházhoz. Na ez volt az újabb meserész. A kemencében pattogó tűz fölött a melegedő pereceink, kezünkben a forraltbor, és egyre több idetévedt, melegedő ember, akinek nem kell más a boldogsághoz, mint egy perec és egy forró ital.


És ez volt jó a síházban is, egy babgulyással, kolbásszal és egy fröccsel az ember minden vágya teljesült.
Avagy Lángostejföl.




Tehát jöjjetek Normafára, már úgyis mindenki itt van. A gyerekeknek van nagy játszó-tér, a réten lehet tüzet rakni és főzőcskézni, vagy természetjárás után saslikot, kolbászt enni.

ui.: újra megnyílt a Normafa Síház, kívül-belül felújítva, minden kicserélve. Kedves, barátságos, de túlságosan pöpecre csinálták meg, a személyzetet is.

2009. május 28., csütörtök

Madárdal, feketerigó

Sikerült feltölteni a profilba audióklippet, a feketerigó éneklését, ami egyszer fülbemászóan dallamos, máskor meg olyan vicces, főleg, mikor abbahagyja. Hajnal és kora este a legjobb időpont a hallgatására, akkor a legteljesebb. A kedvenc madárhangom. Mondjuk a veszekedő tengelic hangja se semmi, tisztára, mint egy dínó.

Na hát a madarak is megérnek egy misét, az óbudai lakhelyünk tavasszal mindig zengett a madárdaltól, de úgy, hogy hajnalban erre ébredtünk, és a visszaalvás általában nem sikerült. Ez is egy örök élmény marad, ahogy árad be a nyitott ablakon a hajnali csirip, és félálomban belesüppedek az ágyba és a zenebonába. Mondjuk egy hét után, azt hiszem, én is inkább aludtam volna, minthogy hallgassam a reggeli muzsikaszót. De most az egész nap tartó Mészáros utcai autó-, motor-, vonathang helyett szívesen ébrednék minden hajnalban madarakra.

A feketerigó többek között hős is, egyszer a híres Normafán láttunk mókus-rigó viadalt, gondolom, a mókusnak rigótojásra fájt a foga, és a szülő szárnycsapdosva üldözte el fáról fára a mókust. Mindenestre izgalmas látvány volt, és hála, jól is végződött.

Aki pedig szereti a madárdallal vegyített ismeretterjesztést, annak ajánlom Schmidt Egon Tollasbálját.


Május 27, reggel kenyeres bácsival

Eddig is eszemben volt, de a mai kenyeres bácsi miatt határoztam el, hogy lesz egy olyan hely, ahol gyűjtöm a szívmelengető, elillanó történéseket. Csakhogy necsak a trutyi maradjon meg a napokból. Remélem, kicsit több lesz, mint egy unalmas napló.

Ma elmentem a Pöttyös utcai régi lakásunkoz körülnézni, reggel 9 óra, fátyolosan süt a nap, hajnalban még esett az eső. Friss minden.
Megyek vissza a metróhoz és szemben jön vagyis áll egy bácsi, kezében vagy 2 kiló friss kenyérrel. Annyit látok, hogy elmélyülten áll ott, meg hogy egy fél tenyérnyi területen már hiányzik a kenyér héja. Persze rájövök, épp egy kellemes csínyt követ el, amiért majd elveri otthon az asszony, de elkezdek mosolyogni, ő is érzékeli, hogy látja valaki és olyan kedvesen maga elé vigyorog a huncut szemeivel, én is kuncogok egyet. És egyáltalán nem bánja a helyzetet, cinkostársak lettünk.

Annyira szeretetreméltó meg emberi volt az egész helyzet, ahogy ott elmélyülten áll (meg kellett állnia, hogy teljesen erre az élvezetre tudjon koncentrálni, hogy a ropogós kenyérhéjat majszolgassa) , mint egy kisgyerek, közben a fák mozgó árnyai az utcán. És ez a bácsi is egy mesebeli, népi bácsi volt a kerek, gyermeki arcával és vidám szemeivel.

Hát ezt sem felejtem el soha.
És pont odafele körülnéztem a metrón, nem volt tele, mindenki a szokásos módon maga elé bambult a kifejezéstelen arcával. És hogy itt is milyen jól jönne ez: