Eddig is eszemben volt, de a mai kenyeres bácsi miatt határoztam el, hogy lesz egy olyan hely, ahol gyűjtöm a szívmelengető, elillanó történéseket. Csakhogy necsak a trutyi maradjon meg a napokból. Remélem, kicsit több lesz, mint egy unalmas napló.
Ma elmentem a Pöttyös utcai régi lakásunkoz körülnézni, reggel 9 óra, fátyolosan süt a nap, hajnalban még esett az eső. Friss minden.
Megyek vissza a metróhoz és szemben jön vagyis áll egy bácsi, kezében vagy 2 kiló friss kenyérrel. Annyit látok, hogy elmélyülten áll ott, meg hogy egy fél tenyérnyi területen már hiányzik a kenyér héja. Persze rájövök, épp egy kellemes csínyt követ el, amiért majd elveri otthon az asszony, de elkezdek mosolyogni, ő is érzékeli, hogy látja valaki és olyan kedvesen maga elé vigyorog a huncut szemeivel, én is kuncogok egyet. És egyáltalán nem bánja a helyzetet, cinkostársak lettünk.
Annyira szeretetreméltó meg emberi volt az egész helyzet, ahogy ott elmélyülten áll (meg kellett állnia, hogy teljesen erre az élvezetre tudjon koncentrálni, hogy a ropogós kenyérhéjat majszolgassa) , mint egy kisgyerek, közben a fák mozgó árnyai az utcán. És ez a bácsi is egy mesebeli, népi bácsi volt a kerek, gyermeki arcával és vidám szemeivel.
Hát ezt sem felejtem el soha.
És pont odafele körülnéztem a metrón, nem volt tele, mindenki a szokásos módon maga elé bambult a kifejezéstelen arcával. És hogy itt is milyen jól jönne ez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése