Kilépek az ajtón, bele a dzsumbuj kertbe - édes erjedt szag ül mindenen a túlérett szőlőktől, fügéktől, őszi levelektől. Mellé zsibbasztó méhdongás. Én is nyújtózkodok egy fügéért a levelek között, közben ráfolyik a homlokomra a tegnapi eső maradéka. Pár lépésnyire bátor feketerigó eszi a szőlőt (mindig bírtam, ahogy az ujjlenyomat ottmarad - a kékszőlőn), a szomszéd kertben meg dalol a kalitkás madár, amit még sose láttam, de már kiskoromban is ott dalolt. Jó öreg lehet.
Minden együtt kerek egész, semmi nincs beszabályozva, minden pusztul, változik, nő és átalakul. Itt az időjárás is másmilyen, vagy mintha külön időjárása lenne a helynek. Tavasztól őszig pedig mindig van valami virág vagy gyümölcs, amit teremt nekünk a kert. Vad sűrű az egész, minden lépésnél más növény illata kerekedik felül.
Elköltözés után a macskákért jártunk vissza évekig, aztán meg a nyugiért, a gyerekkori emlékfoszlányokért. Mondjuk az emlékek főleg a kerthez tartozó házban és a padláson halmozódnak, mindenesetre a kert is, a ház is egy állandó, kiapadhatatlan álomforrás már egy jó ideje és egyszer pokolként tűnik fel, máskor mennyországként.
