1 nap Koppánymonostor

Kilépünk az ajtón és kint vagyunk a madárdalos fenyők alatt a kertben, a friss levegőn. Megyünk 30 métert és lelátunk a Dunára. Ott a bicikli, eljuthatunk jobbnál jobb helyekre a környéken stressz nélkül (20 perc/1 autó – akár az út közepén is tekerhetünk).
Ebben volt részem 1 napig, persze már voltam itt, de régen és már hiányzott ez a nyugi.
(Most jön a naplós rész.)
Komáromig vonattal mentünk, aztán jött 40 perc biciklis rész tök szép helyeken, közben egy sör beiktatva meg vásárlás a szalonnasütéshez, majd cél a monostori nyaraló. Rendesen fent van a Duna, a sziget felé vezető úton hömpölygött a víz (pedig a szigetről is lenne mit írni – nagy zöld, gyümölcsfák, kóborlás hosszan, és sehol senki), érdekes látvány volt, de aztán pucolni kellett a szúnyogok miatt. Aztán jött a szalonnasütős rész, már olyan régen sütöttem szalonnát, így ez is nagyon jó volt, meg különben is. Jó látni meg hallani a ropogó tüzet, érezni, ahogy pirítja a szalonnánkat meg az arcunkat. Meg ahogy sötétedik és jön fel a telihold, és már csak 1-2 madár dumál magában. Meg ugye aztán jönnek elő a rémtörténetek, hehe. Szóval jó volt. Másnap megpróbálkoztunk a gumicsónakkal, de mindenhol a dzsumbujban van a víz, így ezt hagytuk és biciklivel ki a Concó patakhoz, de helyette leheveredtünk a Duna parton. Jó lett volna úszni, de elég dzsuvás volt a víz az áradás miatt. Nem baj, így is jó volt, a homokban turkálni, folyószagot érezni. Persze el-elbőgött párszor egy-egy vacak terepjáró meg terepmotor, ezeket sose fogom megérteni. A part másik részén meg összefutottunk egy vízisiklóval, ügyesen tekeredett fára, és irtó félelmetesen sziszegett, amikor megsimogattam (nyugi, nem szekáltam halálra).



Utána egy hosszú ebéd a Vadkan tanyán, mondhatni, külön program. Ez a legjobb hely a drágább éttermek körében, ez tuti. De úgy drága, hogy megéri simán az étel (pláne, ha az ember 1 évben csak 1x-2x eszik ilyen helyen), és barátságos, kedves és természetközeli, és jól érzi magát az ember. És itt aki vadételen kívül mást eszik, az hülye. Nem mintha az átlag csirkemell nem lenne zseniális, de hol eszik az ember ínyenc módjára elkészített vaddisznó-, őz- és szarvasétkeket?
Amíg készül a kért étel, a csapolt Zlaty Bazant vagy pl. a telt, száraz vörös Szekszárdi Cuvée tökéletesen előkészíti gyomrunkat az ínycsiklandó vadételek befogadására. Addig meg beszélgetünk és nézelődünk (nyáron ki is lehet ülni), vagy a Zlaty Bazantot leíró tányéralátétünket olvassuk, ami szintén úgy van megfogalmazva, hogy csak na (Krúdy-Szindbád, Hrabal), például:

„...mielőtt belekortyolunk, tartsuk a poharat a fény felé, gyönyörködjünk tiszta, csillogó mézszínében és szagoljunk bele határozott, de nem tolakodó maláta illatába.
Az első korty legyen a toroké, de utána figyeljünk a szájunkban kialakuló, majd az újabb kortyokkal megerősödő harmonikus, kerek, de nem túl tömör ízekre. A sör kesernyés íze rövid időre felerősödik majd, hogy aztán határozott, de kellemes utóízt hagyjon maga után...”

És pont mire tökéletesen ráhangolódunk az evésre, hozza is a kedves pincér a levesünk. Ha lehet, itt se gulyáslevest kérjen a vendég, hanem mondjuk vadkacsa-, fácán-, hagyma- vagy gombalevest. Másodiknak az örök kedvenc a mustármártásos vaddisznósült tanya módra, de persze ettünk őzet és szarvast is már, azok is isteniek – nagyon jó ízletes, ruganyos, sportos a húsuk. Ha mellé mondjuk kérünk egy egyszerű paradicsomsalátát, abban sem fogunk csalódni, rendes mennyiség, ízletesen fűszerezve. Utána még lecsúszhat egy mézes barackpálinka, és boldogan gondolhatunk vissza az elfogyasztott szakácsművészeti remekekre. Hát igen.


Aztán sajnos tekerés vissza a pályaudvarra, 2 óra, és újra itt vagyunk Budapesten.

Egyébként ha időnk engedi, mindenképpen menjünk el a Komáromban található Igmándi, Csillag vagy a Monostori erődbe is, nagyon izgalmas látványok vannak, érdemes fotózni.

Szombat Normafán jégesővel

Az autó nélkül (bicigli, busz), de viszonylag gyorsan megközelíthető természetet nekünk Normafa jelenti. Igaz, ha jó idő van, zeng az erdő az emberektől, ha meg rossz, akkor mi se megyünk (általában). Szóval ez ilyen közösségi természeti hely, ami viszonylag minden budapesti embernek elérhető.
Mi általában ugyanazt az utat szoktuk végigjárni, megvannak a pihenő/természetélvező pontok, néha elzarándoklunk az Erzsébet-kilátóhoz a pereces bácsihoz, aztán végleg kiéhezve a Normafa síházhoz megyünk, ahol mindig jó a hangulat, egyszerű, olcsó ételek közül lehet válogatni, és nem más asztaltársaságában falatozhat az ember, mint Váli Dezső. Ez a hely egy kincsnek számít a hangos plázák, menő városi éttermek világában.
De úgy látszik mindent el kell tüntetni, ami jó és más. Így hát bezárt a Normafa síház is, és eltűnt a kerthelyiségben kolbászt sütő Bácsi is. Eléggé lehangoló látvány volt a kedves, kihalt hely. A visszajáró vendégek, túrázók, nyugdíjas nénik is hiába próbáltak bemenni a zárt ajtón egy olcsó ebéd reményében. Zulu találóan fogalmazott: "olyanok, mint mikor a mindig teli etetőbe mennek a madarak enni, de az etető most üres".
Így hát mi is elsomfordáltunk, és egy kicsivel arrébb ettünk hagymás kenyeret lelkifurdalással.
Aztán jóllakva felszálltunk a buszra, útközben viszont megláttuk a kolbászos Bácsinak tűnő kolbászos Bácsit, és gyorsan leszálltunk az első megállónál és visszacaplattunk, hogy jól láttuk-e. És igen, ott volt egy eldugott, fenyőfás helyen a Bácsi, nulla vendéggel. Úgy megörültünk, hogy kértünk kolbászt és saslikot a teli hasunkba (de főleg a hiányoktól tátongó lelkünkbe), és ha a csapolt sörös-meleg ételes síház már nem is lesz, a Bácsi tartani fogja a frontot a sültjeivel.
Így tegnap természetnézés után is egyenesen idevezetett az utunk, beültünk egy fenyő alá enni, és piszkosul el is kezdett zuhogni az eső, majd jegek potyogtak az asztalra, tányérunkra, de az esőből nem kaptunk a fenyőnek köszönhetően. Ilyen élményben sem volt még részem.


A másik élmény, amiből szintén még csak egyszer részesültem és szintén Normafához kötődik, az a havas Normafa. Egy hideg téli szombaton kirándulni indultunk, a városban sehol semmi fehér csapadék, ezért eléggé meglepődtünk, mikor megláttuk a hótól roskadozó Normafát. Hát erre nem készültünk, de szerencsére a nép sem, mert rajtunk kívül nem volt senki, és a csodálatos, hangtalan erdőben mehettünk. Ez tényleg mesebeli volt. De egy idő után a lyukas bakancsom kezdett beázni, így elmentünk az Erzsébet-kilátóhóz, a Normafa menedékházhoz. Na ez volt az újabb meserész. A kemencében pattogó tűz fölött a melegedő pereceink, kezünkben a forraltbor, és egyre több idetévedt, melegedő ember, akinek nem kell más a boldogsághoz, mint egy perec és egy forró ital.


És ez volt jó a síházban is, egy babgulyással, kolbásszal és egy fröccsel az ember minden vágya teljesült.
Avagy Lángostejföl.



Tehát jöjjetek Normafára, már úgyis mindenki itt van. A gyerekeknek van nagy játszó-tér, a réten lehet tüzet rakni és főzőcskézni, vagy természetjárás után saslikot, kolbászt enni.

ui.: újra megnyílt a Normafa Síház, kívül-belül felújítva, minden kicserélve. Kedves, barátságos, de túlságosan pöpecre csinálták meg, a személyzetet is.