1 év, 2 ablak

Naptárként nekem két helyszín állandó változása szolgál, a városé és a lépcsőházi kerté. Kinézek és látom az Időt, hogy megváltozott valami tegnap óta, hogy nekem is változnom kell ezzel, egyszerre lépni az Idővel, időjárással.
Két tök ellentétes látvány és hangulat: a város egy töredéke házakkal és vonatokkal valamint a kert gesztenyefával, burjánzó növényekkel és 1-2 cicával.




A látvány legtöbb eleme állandó és csak az Idő változtat. De az idő múlásával az ember sem hagyhatja magára a dolgokat, jön és ültet, mert itt az idő, jön és kirakja a gyereket játszani, mert olyan idő van, vagy összesepri az avart, vagy átfesti a házat, mert az idő nyomával tenni kell valamit. De ez mind alázatos és jó együttélés az Idővel. Mégis a legjobban az úgyhagyott, elfelejtett dolgokat, részleteket szeretem, amiknek története és élete van és melyek alakulásában, leamortizálódásában és elmúlásában csak az Idő az egyedüli szereplő, az embernek maximum a létrejöttét köszönheti. Itt ebben a városi panorámában ez elég jól jelen van, de azért pár évtizednek el kell még telnie, hogy igazán tetsszen.

Őszi ablakmosás

Múlt héten kihasználtam a szép időt és nekiláttam ablakot pucolni. Általában az első melegebb tavaszi napon szoktam rászánni magam vagy az utolsó napsütős őszin. Ezért az ablakmosáshoz nekem hozzákapcsolódik az, hogy rákészülök az évszakok megváltozására, mostmár jöhet a tél vagy éppen a tavasz. Valamit a hátunk mögött hagyunk, túl vagyunk rajta, be kell rendezkedni az újra. Ilyenkor a növények is várják a változást, egyenként beviszem őket a kádba és lemosom őket. A citrommal és a szerteágazó léggyökerű filodendronnal ezt különösen mókás véghez vinni, amikor görnyedve cipelem őket a fürdőszobáig (miközben mindenbe beleakadnak), olyanok, mint a lakást kinőtt túlfejlett házikedvencek.

Aztán jön a kedvenc részem, az ablak kinyitása. Csak ablakmosáskor van rá lehetőség, mert a növényektől nem lehet. Teljesen más a nyitott ablakon kinézni, mint a nyitott erkélyajtón, és az onnan jövő szelet érezni. Meg az is jó, hogy ez régi típusú ablak, és nem ilyen modern elfordítós bukós.


Aztán jön a sikálás, aminek a nagyját csukott szemmel és hunyorogva, a nap tükörképét letakarva kellett csinálnom, mert úgy vakított az üveg. A koszos rászáradt vízcseppemlékek azért elég jó mintázatot adtak az ablaknak. De nem búsulok, soha nem sikerül csíkmentesen fényesíteni az üveget, így majd lehet másban gyönyörködni.


Ami jó volt még, hogy szokatlanul csendes volt a város (pedig hétköznap volt) és a cinkéket is hallottam a közelben. Tavasz óta velük sem volt dolgom, biztos ők is készülnek a télre, és gondolják, jó lesz engem emlékeztetni arra, hogy bizony lassan jön az etetési idő.