Ez a gyümölcs esett a legjobban eddig az életemben. Vagyis nem csak, hogy jól esett, de más megvilágításba helyezte az evést. De ehhez kellett az, hogy:
Dögmeleg nyár 2008-ban, persze, mikor biciklizne az ember, hát ilyenkor, és persze végig a tűző napon. Tehát kimentünk tesómmal, Hellával a Maros mentén futó töltésre, és kibicigliztünk a világból, egyre távolodtak a város templomtornyai.
De mi csak tekertünk, tekertünk marha messzire, aztán persze elfáradtunk, de ugye visszafele is ugyanennyi az út, úgyhogy kicsit kilátástalan volt a helyzet, amit még tetőzött az, hogy egy árva korty vizünk sem volt. De elindultunk visszafele és az út 3/4-ének megtétele után lefordultunk a Csipkés felé (Maros mentén földek, köztük Tatáé is, gyümölcsössel), hátha lesz valami szomjoltó. A meggy már leérett, a szőlő még zöld, viszont az eperfa feketéllett a rengeteg érett epertől. Hát ledöntöttük a bicajokat és tikkadtan nekiestünk a fekete epernek, hát uramisten, nagyon jó volt. Negyed órán keresztül habzsoltunk a lédús szemeket és közben röhögtünk a gyönyörűségtől. Közben a szúnyogok is úgy ettek minket, mint mi az epret, de most az egyszer nem érdekelt minket.
Szerintem elég ritkán eszik az ember úgy, hogy erre most halálosan szüksége van. Szimplán éhes-szomjas, most kell enni, és eszik. De az étel tényleg adomány és tök jó lenne ezt néha észrevenni és értékelni. És annál jobb meg tényleg nincs, mikor az ember a kezével szakítja le a friss, napmeleg gyümölcsöt, hogy a szomjúságát oltsa. A gyümölcsnek is ez az igazi beteljesedés, és a kitikkadt embernek is. És ez így tényleg egy adomány.
No. Miután visszanyertük erőnket, elindultunk haza, nem tudom, ekkor volt-e, hogy szalmabáláról néztük a naplementét. Mindegy, az is jó élmény volt. Fasusogás, folyószag, halkuló csirip és cirip.
Egy másik ilyen maradandó habzsolós élmény még kiskoromban volt, abban főleg a móka volt a lényeg. Kriszta nővéremmel a jó kis régi kertben ettük a szőlőt, vagyis tempósan tömtük a szánkba a szőlőszemeket (mondjuk főleg ő, mert ami fürtöt én elértem, azok még tök éretlenek voltak). Közben futkostunk, kikukucskáltunk apához és az ölében lévő két éves húgunkhoz, majd megint vissza a szőlőhöz, benyomtunk pár szőlőszemet, majd megint odafutottunk apáékhoz és közben irtóra élveztünk az egészet, és gurgulázva nevettünk, persze, azt se tudtuk, miért. De mókás volt:
Régi szüret Csipkésben Hellával, Apával, Tatával:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése