Életzamat

A vérrel nem lehet mit tenni, örököltük, hordozzuk, itt van bennünk. Lehet átok, de lehet kincs is. Az emberen múlik, mire használja fel ezt a temperamentumot, érzéket. És ha jó helyre megy, ha a legtisztábban ki tud teljesedni, akkor ott van egy csodaként.
Én nagyon szeretem ezt, ha zenében nyilvánul meg, ha életstílusban, ha emberben, vagy beszédben, mozdulatban.
A Mesterségek Ünnepén is jelen volt, a szlovák Bara-Bura zenekarral és a cigány Parno Graszt-tal (legalábbis ezeken voltam ott). Amit ezek előadtak, ahhoz vér kell, a tudás kevés.
Kipattanó, lüktető, energikus zene, a táncok, a szóbeli hozzáfűzések – ez így látványra és mindenhogyan több volt, mint egy koncert. Ez egy előadás volt nagyon szerethető egyszerű emberekkel, akik az adottságaikat kinccsé tudták alakítani.
Volt egy mellékszereplő is, egy kukazsák-cserélő nagyon sovány, barázdált arcú cigány férfi (filmbe illő), aki tette a dolgát és néha ő is odament hallgatni a zenekarokat, megállt a székek mellett és ropott egy-két tánclépést is. És mosolygott, a ráncai is mosolygósra rendeződtek. Nagyon szívderítő látvány volt. A nép, meg aki szétköltekezte és szétette magát, ott ült a székeken, és nem biztos, hogy jól érezte magát.



Kusturica filmjeit is ezért bírom: nagyon sűrű élet, szomorúság és boldogság, szegénység, gazdagság, egyszerre zsivány és nagyon jó emberek, ugyanilyen vegyes tettekkel. De ők legalább igazából élnek.