Sikerült feltölteni a profilba audióklippet, a feketerigó éneklését, ami egyszer fülbemászóan dallamos, máskor meg olyan vicces, főleg, mikor abbahagyja. Hajnal és kora este a legjobb időpont a hallgatására, akkor a legteljesebb. A kedvenc madárhangom. Mondjuk a veszekedő tengelic hangja se semmi, tisztára, mint egy dínó.
Na hát a madarak is megérnek egy misét, az óbudai lakhelyünk tavasszal mindig zengett a madárdaltól, de úgy, hogy hajnalban erre ébredtünk, és a visszaalvás általában nem sikerült. Ez is egy örök élmény marad, ahogy árad be a nyitott ablakon a hajnali csirip, és félálomban belesüppedek az ágyba és a zenebonába. Mondjuk egy hét után, azt hiszem, én is inkább aludtam volna, minthogy hallgassam a reggeli muzsikaszót. De most az egész nap tartó Mészáros utcai autó-, motor-, vonathang helyett szívesen ébrednék minden hajnalban madarakra.
A feketerigó többek között hős is, egyszer a híres Normafán láttunk mókus-rigó viadalt, gondolom, a mókusnak rigótojásra fájt a foga, és a szülő szárnycsapdosva üldözte el fáról fára a mókust. Mindenestre izgalmas látvány volt, és hála, jól is végződött.
Eddig is eszemben volt, de a mai kenyeres bácsi miatt határoztam el, hogy lesz egy olyan hely, ahol gyűjtöm a szívmelengető, elillanó történéseket. Csakhogy necsak a trutyi maradjon meg a napokból. Remélem, kicsit több lesz, mint egy unalmas napló.
Ma elmentem a Pöttyös utcai régi lakásunkoz körülnézni, reggel 9 óra, fátyolosan süt a nap, hajnalban még esett az eső. Friss minden. Megyek vissza a metróhoz és szemben jön vagyis áll egy bácsi, kezében vagy 2 kiló friss kenyérrel. Annyit látok, hogy elmélyülten áll ott, meg hogy egy fél tenyérnyi területen már hiányzik a kenyér héja. Persze rájövök, épp egy kellemes csínyt követ el, amiért majd elveri otthon az asszony, de elkezdek mosolyogni, ő is érzékeli, hogy látja valaki és olyan kedvesen maga elé vigyorog a huncut szemeivel, én is kuncogok egyet. És egyáltalán nem bánja a helyzetet, cinkostársak lettünk.
Annyira szeretetreméltó meg emberi volt az egész helyzet, ahogy ott elmélyülten áll (meg kellett állnia, hogy teljesen erre az élvezetre tudjon koncentrálni, hogy a ropogós kenyérhéjat majszolgassa) , mint egy kisgyerek, közben a fák mozgó árnyai az utcán. És ez a bácsi is egy mesebeli, népi bácsi volt a kerek, gyermeki arcával és vidám szemeivel.
Hát ezt sem felejtem el soha. És pont odafele körülnéztem a metrón, nem volt tele, mindenki a szokásos módon maga elé bambult a kifejezéstelen arcával. És hogy itt is milyen jól jönne ez:
