Kaptam 3 helyes horgolt ruhát egy idegentől, most száradnak a kád fölött, szerencsére van ablak, így át tudja járni őket a dzsumbuj gesztenyefás kertből jövő illatos szél, ami kimegy a nagyszobán keresztül a Déli pu. vonatai fölé. Psophie jegyzőkönyve óta viszonyulok én is másképp a teregetéshez, azóta tartom egy csoda dolognak, amihez egy csomó dolog kapcsolódik, nem csak a piszkos ruha, mosógép, és a vizes ruhákkal való bíbelődés. Nálam kifejezetten egy álom az, hogy szabadban teregessek, mert eddig csak fürdőszobában, szobában és erkélyen volt lehetőség. Mondjuk az erkélynek is örülök, de a friss levegőn, fák alatt, napfényben, szárítókötélen ringatózó ruhák.. na az az igazi. Most tavasszal volt erre egy véletlen alkalom, amikor a régiházban észrevettem, hogy lejárt a mosógép apa ingjeivel. Rögtön futottam ki a ruhákkal és egy lepukkant szárítóval a kertbe, és néztem a rideg ingek könnyed lebegését és a délutáni imbolygó napfényt. Akartam rövidfilmet készíteni, de már nem volt hely. Így csak gyönyörködtem.
Tegnap este 1 órán keresztül bámulhattuk tátott szájjal az égen végbemenő változásokat. Brutális fellegek váltották egymást, közben egyfolytában morgott, dörgött, villámlott az ég, mint egy hatalmas lény. Ahol éppen nem volt egy robosztus felhő, ott olyan furcsa tiszta sötétkék volt az ég, hogy csak azt is 1 óráig lehetett volna nézni, és nem untuk volna. Közben a lemenő Nap is előbújt, így még hihetetlenebb volt az egész látvány. Szépen lassan eleredt az eső is, aztán zuhogni kezdett, de közben sütött a Nap továbbra is. Így az egészet még egy dupla szivárvány is megkoronázta, igaz, csak a csücske látszott, de még így is jó volt, pláne, hogy vagy 2 éve nem láttam szivárványt. Egyébként ez valami szupercellás égi tünemény volt (mert ugyebár kiműveltük magunkat az Időképen), reméljük, majd egyszer egy kedves tubához is lesz szerencsénk.
Az ég "bal"(DNY) és "jobb"(NY) oldala így nézett ki ugyanabban a percben:
Az előadás világvége hangulattal zárult, minden poros-fátyolos narancs-fekete színben játszott:
Mától 3 nap zene Orfűn a Fishing on Orfű keretein belül Lovasi András szervezésében. Aki akar sok jó zenét (pl. Kistehén Tánczenekar, PUF, Kispál sa Borz, Quimby, Kiscsillag, Péterfy Bori, Kaukázus, Zuboly,Csík zenekar, ...) irtó jó helyen hallgatni, közben egész nap a szabadban lenni, gyönyörködni a tájban és úszni a harcsák között a tóban, annak nyomás, még nem maradt le semmiről (bár a naaagy tóátugrásról már igen). A legkifizetődőbb és legbiztosabb, ha mind a 3 napra berendezkedünk, sátorral. Nem tudom, idén hogy van, de tavaly nem voltunk egymás szájában, kényelmesen elfértünk. És szerencsére mind 3 nap szikrázó napsütés volt, annyira, hogy reggel 7-kor már a hőség miatt kellett kimászni a sátorból. Utána csobbantunk a tóban (ahol bazi nagy halak úszkáltak mellettünk), majd lecaplattunk a kedves faluba a boltba (ami elég kihalt volt, és az eladó néni-bácsi is megérne egy történetet), majd vissza a campingbe (az út mentén rögtön ott a dombos erdő), ekkor már elég éhesek voltunk és ettünk hamburgert, ami szintén a legnyereségesebb és legjobb étel volt, szerintem. Persze nem ilyen keksz nagyságú műízű mekdonalcos izé, hanem rendes, tápláló, zöldséges hamburger. Ha csinálnék, én is így csinálnám. A többi kaja se volt drága, a sör se. Aztán 16 óra után jöttek a koncertek, színpadtól színpadig árkot ugorva futkároztunk, mert voltak koncertek, amik rögtön egymás után kezdődtek - de más helyen. De hát tényleg nagyon jó 3 nap volt szabadsággal, élettel és végülis tök egyszerű dolgokkal.
Ez a gyümölcs esett a legjobban eddig az életemben. Vagyis nem csak, hogy jól esett, de más megvilágításba helyezte az evést. De ehhez kellett az, hogy: Dögmeleg nyár 2008-ban, persze, mikor biciklizne az ember, hát ilyenkor, és persze végig a tűző napon. Tehát kimentünk tesómmal, Hellával a Maros mentén futó töltésre, és kibicigliztünk a világból, egyre távolodtak a város templomtornyai. De mi csak tekertünk, tekertünk marha messzire, aztán persze elfáradtunk, de ugye visszafele is ugyanennyi az út, úgyhogy kicsit kilátástalan volt a helyzet, amit még tetőzött az, hogy egy árva korty vizünk sem volt. De elindultunk visszafele és az út 3/4-ének megtétele után lefordultunk a Csipkés felé (Maros mentén földek, köztük Tatáé is, gyümölcsössel), hátha lesz valami szomjoltó. A meggy már leérett, a szőlő még zöld, viszont az eperfa feketéllett a rengeteg érett epertől. Hát ledöntöttük a bicajokat és tikkadtan nekiestünk a fekete epernek, hát uramisten, nagyon jó volt. Negyed órán keresztül habzsoltunk a lédús szemeket és közben röhögtünk a gyönyörűségtől. Közben a szúnyogok is úgy ettek minket, mint mi az epret, de most az egyszer nem érdekelt minket. Szerintem elég ritkán eszik az ember úgy, hogy erre most halálosan szüksége van. Szimplán éhes-szomjas, most kell enni, és eszik. De az étel tényleg adomány és tök jó lenne ezt néha észrevenni és értékelni. És annál jobb meg tényleg nincs, mikor az ember a kezével szakítja le a friss, napmeleg gyümölcsöt, hogy a szomjúságát oltsa. A gyümölcsnek is ez az igazi beteljesedés, és a kitikkadt embernek is. És ez így tényleg egy adomány. No. Miután visszanyertük erőnket, elindultunk haza, nem tudom, ekkor volt-e, hogy szalmabáláról néztük a naplementét. Mindegy, az is jó élmény volt. Fasusogás, folyószag, halkuló csirip és cirip. Egy másik ilyen maradandó habzsolós élmény még kiskoromban volt, abban főleg a móka volt a lényeg. Kriszta nővéremmel a jó kis régi kertben ettük a szőlőt, vagyis tempósan tömtük a szánkba a szőlőszemeket (mondjuk főleg ő, mert ami fürtöt én elértem, azok még tök éretlenek voltak). Közben futkostunk, kikukucskáltunk apához és az ölében lévő két éves húgunkhoz, majd megint vissza a szőlőhöz, benyomtunk pár szőlőszemet, majd megint odafutottunk apáékhoz és közben irtóra élveztünk az egészet, és gurgulázva nevettünk, persze, azt se tudtuk, miért. De mókás volt:
2007-ben ezen a napon voltam részese a marosi tiszavirágzásnak. Hátborzongató volt. És többet hülyeség is írni, úgyse lehet jól visszaadni. De eszméletlen látvány volt, az egyszer biztos. Mondjuk kevesebb emberrel és kevesebb dübörgő autóval a hídon még jobb lett volna, de így is teljesen a hatása alá kerültünk. A dolgukat végzett fáradt és haldokló kérészek belerepültek a ruhánkba, hajunkba vagy a nyitott tenyerünkbe. És ahogy ment le a nap, a számuk is úgy fogyatkozott. Szép metafora. És jó rádöbbentő.
Az autó nélkül (bicigli, busz), de viszonylag gyorsan megközelíthető természetet nekünk Normafa jelenti. Igaz, ha jó idő van, zeng az erdő az emberektől, ha meg rossz, akkor mi se megyünk (általában). Szóval ez ilyen közösségi természeti hely, ami viszonylag minden budapesti embernek elérhető. Mi általában ugyanazt az utat szoktuk végigjárni, megvannak a pihenő/természetélvező pontok, néha elzarándoklunk az Erzsébet-kilátóhoz a pereces bácsihoz, aztán végleg kiéhezve a Normafa síházhoz megyünk, ahol mindig jó a hangulat, egyszerű, olcsó ételek közül lehet válogatni, és nem más asztaltársaságában falatozhat az ember, mint Váli Dezső. Ez a hely egy kincsnek számít a hangos plázák, menő városi éttermek világában. De úgy látszik mindent el kell tüntetni, ami jó és más. Így hát bezárt a Normafa síház is, és eltűnt a kerthelyiségben kolbászt sütő Bácsi is. Eléggé lehangoló látvány volt a kedves, kihalt hely. A visszajáró vendégek, túrázók, nyugdíjas nénik is hiába próbáltak bemenni a zárt ajtón egy olcsó ebéd reményében. Zulu találóan fogalmazott: "olyanok, mint mikor a mindig teli etetőbe mennek a madarak enni, de az etető most üres". Így hát mi is elsomfordáltunk, és egy kicsivel arrébb ettünk hagymás kenyeret lelkifurdalással. Aztán jóllakva felszálltunk a buszra, útközben viszont megláttuk a kolbászos Bácsinak tűnő kolbászos Bácsit, és gyorsan leszálltunk az első megállónál és visszacaplattunk, hogy jól láttuk-e. És igen, ott volt egy eldugott, fenyőfás helyen a Bácsi, nulla vendéggel. Úgy megörültünk, hogy kértünk kolbászt és saslikot a teli hasunkba (de főleg a hiányoktól tátongó lelkünkbe), és ha a csapolt sörös-meleg ételes síház már nem is lesz, a Bácsi tartani fogja a frontot a sültjeivel. Így tegnap természetnézés után is egyenesen idevezetett az utunk, beültünk egy fenyő alá enni, és piszkosul el is kezdett zuhogni az eső, majd jegek potyogtak az asztalra, tányérunkra, de az esőből nem kaptunk a fenyőnek köszönhetően. Ilyen élményben sem volt még részem.
A másik élmény, amiből szintén még csak egyszer részesültem és szintén Normafához kötődik, az a havas Normafa. Egy hideg téli szombaton kirándulni indultunk, a városban sehol semmi fehér csapadék, ezért eléggé meglepődtünk, mikor megláttuk a hótól roskadozó Normafát. Hát erre nem készültünk, de szerencsére a nép sem, mert rajtunk kívül nem volt senki, és a csodálatos, hangtalan erdőben mehettünk. Ez tényleg mesebeli volt. De egy idő után a lyukas bakancsom kezdett beázni, így elmentünk az Erzsébet-kilátóhóz, a Normafa menedékházhoz. Na ez volt az újabb meserész. A kemencében pattogó tűz fölött a melegedő pereceink, kezünkben a forraltbor, és egyre több idetévedt, melegedő ember, akinek nem kell más a boldogsághoz, mint egy perec és egy forró ital.
És ez volt jó a síházban is, egy babgulyással, kolbásszal és egy fröccsel az ember minden vágya teljesült. Avagy Lángostejföl.
Tehát jöjjetek Normafára, már úgyis mindenki itt van. A gyerekeknek van nagy játszó-tér, a réten lehet tüzet rakni és főzőcskézni, vagy természetjárás után saslikot, kolbászt enni.
ui.: újra megnyílt a Normafa Síház, kívül-belül felújítva, minden kicserélve. Kedves, barátságos, de túlságosan pöpecre csinálták meg, a személyzetet is.
Sikerült feltölteni a profilba audióklippet, a feketerigó éneklését, ami egyszer fülbemászóan dallamos, máskor meg olyan vicces, főleg, mikor abbahagyja. Hajnal és kora este a legjobb időpont a hallgatására, akkor a legteljesebb. A kedvenc madárhangom. Mondjuk a veszekedő tengelic hangja se semmi, tisztára, mint egy dínó.
Na hát a madarak is megérnek egy misét, az óbudai lakhelyünk tavasszal mindig zengett a madárdaltól, de úgy, hogy hajnalban erre ébredtünk, és a visszaalvás általában nem sikerült. Ez is egy örök élmény marad, ahogy árad be a nyitott ablakon a hajnali csirip, és félálomban belesüppedek az ágyba és a zenebonába. Mondjuk egy hét után, azt hiszem, én is inkább aludtam volna, minthogy hallgassam a reggeli muzsikaszót. De most az egész nap tartó Mészáros utcai autó-, motor-, vonathang helyett szívesen ébrednék minden hajnalban madarakra.
A feketerigó többek között hős is, egyszer a híres Normafán láttunk mókus-rigó viadalt, gondolom, a mókusnak rigótojásra fájt a foga, és a szülő szárnycsapdosva üldözte el fáról fára a mókust. Mindenestre izgalmas látvány volt, és hála, jól is végződött.
Eddig is eszemben volt, de a mai kenyeres bácsi miatt határoztam el, hogy lesz egy olyan hely, ahol gyűjtöm a szívmelengető, elillanó történéseket. Csakhogy necsak a trutyi maradjon meg a napokból. Remélem, kicsit több lesz, mint egy unalmas napló.
Ma elmentem a Pöttyös utcai régi lakásunkoz körülnézni, reggel 9 óra, fátyolosan süt a nap, hajnalban még esett az eső. Friss minden. Megyek vissza a metróhoz és szemben jön vagyis áll egy bácsi, kezében vagy 2 kiló friss kenyérrel. Annyit látok, hogy elmélyülten áll ott, meg hogy egy fél tenyérnyi területen már hiányzik a kenyér héja. Persze rájövök, épp egy kellemes csínyt követ el, amiért majd elveri otthon az asszony, de elkezdek mosolyogni, ő is érzékeli, hogy látja valaki és olyan kedvesen maga elé vigyorog a huncut szemeivel, én is kuncogok egyet. És egyáltalán nem bánja a helyzetet, cinkostársak lettünk.
Annyira szeretetreméltó meg emberi volt az egész helyzet, ahogy ott elmélyülten áll (meg kellett állnia, hogy teljesen erre az élvezetre tudjon koncentrálni, hogy a ropogós kenyérhéjat majszolgassa) , mint egy kisgyerek, közben a fák mozgó árnyai az utcán. És ez a bácsi is egy mesebeli, népi bácsi volt a kerek, gyermeki arcával és vidám szemeivel.
Hát ezt sem felejtem el soha. És pont odafele körülnéztem a metrón, nem volt tele, mindenki a szokásos módon maga elé bambult a kifejezéstelen arcával. És hogy itt is milyen jól jönne ez:
